A napokban megkérdezték tőlem, hogy nem volt e nehéz ennyiszer költözni... A válasz: De igen... De újra megtenném. Kanizsára 14 évesen, aztán Pécsre 18 évesen, Sopronba 20 évesen, aztán most Pest... Nem volt könnyű... de egyiket se bánom. Mindennek megvolt az oka és mindez kellett ahhoz h az legyek aki most vagyok... Minden okkal történik az életünkben. Nem is feltétlenül kell azokat az okokat keresni. Előbb-utóbb úgyis kiderülnek. Bármennyiszer képes lennék még költözni, még akkor is, ha már nagyon vágyom egy biztos pontra az életemben. Sose tudhatom, hogy hol találom meg azt amire annyira vágyok... Ha nem próbálom meg, soha nem tudom meg, hogy mi lett volna ha...
Mikor valami annyira nagyon hiányzik -sokszor saját magad előtt se mered bevallani, mert lényegében hülyének nézed magad is miatta-, akkor jössz csak rá hogy mennyire erős és szívós is vagy valójában. Ilyenkor az jut eszembe, hogy ha ezt kibírom, akkor minden mást is... és hogy ennél minden csak jobb lehet. Mert jobbnak kell lennie... Ha nincs munkád, egyedül vagy, egyszerűen nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy megzuhanj... Lehet sírni, de csak akkor, ha közben mosolyogsz. Én ezt az elvet vallom... Lehet,hogy amíg sírok, inkább zokogás és annyira keserves, hogy aki hallja megijed, de aztán pár perc után vége is. Mert: "Tudod, kerültem már nagyon elkeseredett állapotba. Nos, arra jöttem rá, hogy semmi mással, csak a mosoly aranysugarával tudom szétoszlatni a bensőmben lebegő ködöt. Erre azt fogod mondani: nehéz mosolyogni, ha az ember boldogtalan. Ez így is lenne, de a mosolyt tanulni kell. És hamar rájössz, hogy sokkal nehezebb boldogtalannak lenni, ha mosolyogsz."
És amúgy is...várnak rám még szép dolgok... Kell, hogy oka legyen az életemnek. Kell, hogy valakit boldoggá tegyek, és az a valaki engem is azzá tegyen... És így, hogy leírom,még nyomatékot is adok mindennek! Lesz munkám, sokkal jobb, mint a régi,és előbb-utóbb lesz majd mellettem valaki, akit úgy szerethetek, ahogy csak tudom,és majd ő is így szeret engem... És meg lesznek azok a bizonyos vágyott biztos pontok is. Hogy ezért hány várost kell még végigjárnom, hányszor kell még költöznöm, nem érdekel. Hajtom az álmaim, még ha hülyének is néznek sokan.
Arra is rákérdeztek pár napja, hogy hogyan lehetek ennyire bátor, hogy csak úgy fejest ugrok mindenbe. Hogy csinálom, hogy nem félek... Nem tudom ezt miből gondolja bárki is. Félek én...sokszor túlságosan is. De úgy gondolom, hogy nem az a bátorság, ha valaki nem fél, hanem ha fél, de mégis megteszi...
Hogy hogy tudok még így is mosolyogni és pörögni, és azt mutatni a világ felé, hogy minden rendben? 1: A világon senki nem kíváncsi a másik bajára, hisz mindenkinek megvan a sajátja. 2: Ha jól érzed magad a bőrödben, minden könnyeben megy... Boldog leszel,és ezzel boldoggá teszel magad körül mindenkit, mert ugye a jókedv és a mosoly éppúgy ragadós, akárcsak az ásítás. 3: Ha valaki miattad elmosolyodik, az téged is jó érzéssel tölt el. Ergo neked is még jobb lesz... Egy "végre mosoly" mindig szebb mint egy "még mindig mosoly" :) Meg amúgy sem hiszem el, hogy kihalt a világból a "csak úgy mosoly" Nem szabad, hogy így legyen. Sokszor hülyének néznek, hogy csak sétálok az utcán, vagy bringázok a városban és mosolygok. De nem érdekel. Ha jól érzem magam, azt miért ne mutathatnám ki? Mert lehet hogy lesznek irigyeim, de amíg ez így van, addig valamit nagyon jól csinálok... :)